Hol volt,
hol nem,
volt egy nyulacska –
Bundája szürke,
négy lába fürge,
két füle hosszú,
kurta a farka.
 
Volt neki egy csöpp
csengője,
azzal járt sétálni
erdőre.
Ha azt a csengőt
megrázta,
„csincsincsin”
csengett az erdőn,
csengett keresztbe,
hosszába.
 
Egyszer a nyulacska
sétálgatott,
s hát! egy rét közepén
elfáradott.
Ott állt egy kicsinyke
almafa,
a fűbe lefeküdt
alatta,
aludni egy kicsikét –
 
Almafa ágára felakasztotta
„csincsincsin”
csengettyűjét.
 
Aludt a nyulacska
jó sokat –
Fölébredt, héj, kutya mája!
Nem látott őkelme
még olyat:
megnőtt a kis fa nagyra,
legalább hét araszra;
csengője ott csengett
fenn magasan,
hiába ugrált érte,
nem érte el sehogyan.
 
Hosszúfül-kurtafark
nyulacska néz, néz:
„De magas a csengő!”
Aztán elpityerdül bánatosan,
kéri a fát,
kérleli,
vékonyka hangja esengő:
„Fácska, te kedves,
hallod-e?
Pici csengőmet
add ide,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
 
De a fa így szól:
„Nem adom!
Csak hilintázzon ágamon!”
 
Hosszúfül-kurtafark koma
keserves könnyeket hullat,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a fa alól tova.
 
Egy fejszére talál,
annak így kunyorál:
„Fejszécske, kedves,
vágd ki a fát!
Ne sajnáld, kérlek,
a komiszát!
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
 
A fejsze így szól:
„Nem vágom!
Felőlem a te csengettyűd
hintázhat holtig az ágon!”
 
Hosszúfül-kurtafark koma
keserves könnyhullatással
szalad négy fürge lábán,
szalad a fejszétől tova.
 
Egy nagy kőre talál,
annak így kunyorál:
„Kövecske, kedves,
csorbítsd ki a fejszét!
Mért nem megy vágni
a fát, a bestét?
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
 
De a kő így szól:
„Nem!
Nem kedves amúgysem,
hallod-e,
a csengettyűszó nekem!”
 
Hosszúfül-kurtafark koma
könnyeit törülgeti,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a kőtől tova.
 
Egy gémeskútra talál,
annak így kunyorál:
„Kutacska, kedves,
nyeld el a kövecskét!
Mért nem csúnyítja
csorbára a fejszét?
Fejsze mért nem vág fát?
A csengettyűs ágát!
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
 
De a kút így szól:
„Nem!
A követ el nem nyelem!
A te bolondos csengettyűd
ugyan mivégre kell nekem?”
 
Hosszúfül-kurtafark koma
hüppöget egy kicsikét,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a kút mellől tova.
 
Egy emberre talál,
annak így kunyorál:
„Ember, te kedves,
a kutat merd ki!
Nem akar, kérlek,
követ elnyelni!
Kő nem csorbít fejszét,
fejsze fát nem vágja,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
Az ember így szól:
„Nem!
A te csöpp csengettyűdért
a kutat ki nem merem!”
 
Hosszúfül-kurtafark koma
pityereg egy sort magában,
s szalad négy fürge lábán,
szalad az embertől tova.
 
Egy bikára talál,
annak így kunyorál:
„Bika, te kedves,
döfj az emberbe!
Kutat kimerni
mért nincsen kedve?
Kút nem nyel kövecskét,
kő nem csorbít fejszét,
fejsze nem vág fát,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyüszóra
léphessek!”
 
A bika így szól:
„Nem döföm!
A te fán csüngő
csengettyűdhöz
nincs közöm!”
 
Hosszúfül-kurtafark koma
keserű könnyeit nyeli,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a bikától tova.
 
Egy pulikutyát talál,
annak így kunyorál:
„Kis puli, kedves,
szaladj!
Bika farkába harapj!
Bika embert nem döföl,
ember kutat nem merít,
kút nem nyeli a követ,
kő fejszét nem csorbítja,
fejsze nem vágja a fát,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
 
Hát az a puli,
csöpp fekete,
ugat egy akkorát,
de milyen mekkorát,
hogy ég-föld szakad bele.
Ugrik:
ott a bika farka,
nosza, kutyául harapja,
bika az ember után,
szarvával döföl csúnyán,
ember a kutat meri,
merítő vödre teli,
kút a követ nyeli:
hopp!
kő fejszét csorbítja:
kopp!
fejsze vágja a fát,
döngeti a komiszát,
adja a csengőt a fa,
nyújtja a nyúlnak maga.
 
Hosszúfül-kurtafark koma
szalad a csengővel tova.
Vidáman kalimpál
csengője,
azzal jár sétálni
erdőre.
 
Ha azt a csengőt
megrázza,
„csincsincsin”
csendül az erdőn,
csendül keresztbe,
hosszába.
 
Talán épp most is cseng,
a nyulacska fülébe zeng.