Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy villás-
farkú fecske,
annak puha
fecskefészke,
a fészekben
kilenc apró,
sippogató
kisfecskéje.
 
Ott a fészek
az ereszben,
ott a fecske
a fészekben
kilenc fia
között fészkel,
játszadozgat
anyafecskénk
kilenc kicsi
kisfecskével.
 
Hanem egyszer
– hajahaj! –
jő rettentő
csúnya baj:
omlik puha
fecskefészek,
volt-nincs fészke
a fecskének,
nincsen fészke
se magának,
se a kilenc
fiókának.
Rakni kéne
másik fészket
kilenc síró kicsinyének.
 
Száll a fecske,
messze száll,
szalmát szedni
szálldogál,
talál is egy
szalmaszálat,
éppen jó lesz
gerendának.
Csőre közé
kapja hát,
s röppen árkon-
bokron át;
száll hazáig
sietve,
azaz szállna,
szálldogálna,
ha a szalma
a csőrében
olyan nehéz
nem lenne.
 
Aj, te nehéz
szalmaszál,
fárad szegény
csöpp madár,
szegény fecske
úgy elfárad,
földre ejti,
szalmaszálat,
földre kereng
szalmaszál,
melléje ül
le a porba
a kis fecske,
és busongva
hull a könnye,
hulldogál.
 
Sárgarigó
arra száll,
kis fecskére
rátalál.
Kérdi tőle:
„Mi a baj?”
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
„Rigó pajtás,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?”
 
„Sose búsulj!
– szól a rigó. –
Megmondom én,
mi volna jó.
Ketten könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!”
S kétoldalról
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.
 
Sírhatnak hát
most már ketten,
sírnak is nagy
keservesen.
 
Búbosbanka
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
„Mi a baj?”
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
„Búbosbankám,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?”
 
„Ne búsuljál,
ne zokogjál,
hárman könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!”
 
S háromfelől
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.
 
Sírhatnak hát
most már hárman,
sírnak is nagy
búsulásban.
Bajszos sármány
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
„Mi a baj?”
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
„Aj, te sármány,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?”
 
„Ne búsuljál,
ne zokogjál,
négyen könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!”
 
S mind a négyen
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.
 
Sírhatnak hát
most már négyen,
sírnak is ott
az útszélen.
 
Akkor arra
száll egy cinke,
egy szénfejű,
csöpp picinyke.
Kérdi tőlük:
„Mi a baj?”
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva
hüppögetve:
„Cinke pajtás,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?”
 
„Ne búsuljál,
ne zokogjál,
öten könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!”
 
S mind az öten
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
húzzák,
vonják,
végül öten
megmozdítják,
fölemelik
azt a szalmát,
a magosba
fölragadják.
Meg se állnak
hazáig,
a kis fecske
házáig.
 
Fészket rakott
hát a fecske,
csuda fészket
az ereszbe,
kilenc fia
között fészkel,
kilenc kicsi
kisfecskével.