Hol volt, hol nem, volt valahol a világon egy vénséges vén fa, annak hetvenhét ága, hetvenhetedik ágán pedig egy cifra tarisznya. Mikor egyszer arra jártam, a tarisznyába beleláttam, benne egy mesélt találtam.

Íme a mese:

Élt egy szegény özvegyasszony. Nem volt annak senkije-semmije, csak egy jóravaló növendék fia, Marci. Ő volt szegény anyja egyetlen gyámola; még félig gyerek, de már fát irtott a rengeteg hegyek közt, hogy előteremtse a mindennapit. Indult az erdőbe kora reggel, ment Marci fütyörésző kedvvel, tarisznyájában kenyér, de annak aztán haja és bele!

Fütyült az úton:

Héj, tilió, tilió,
héjha, érik a dió,
héjha, fekete rigó,
héj, tilió, tilió.
 

Az anyja csak sírva nézett utána.

Hát egy napon, nagy éhesen, leül Marci falatozásra, nagy éhiben egy harapásra. Elő, karéj kenyér! De akkor előtte terem egy ősz öregember, és azt mondja neki:

– Adjon isten, fiam!

– Adjon isten, öregapám!

Nézi az öreg Marci kezében a kenyeret, s azt mondja:

– Aj, fiam, adj egy harapást! Három napja nem ettem.

– Adok én, öregapám, örömest – felel Marci. Azzal kettétöri a karéjt, egyik felét adja az öregnek, másikat megtartja magának.

No jó, leülnek, le a hűsbe. Harapnak egyet, harapnak kettőt – volt kenyér, nincs kenyér. Jól van! Megszólal akkor újra az ősz öreg:

– Jó szíved van, fiam! Megosztottad velem az utolsó falatodat, de én is adok valamit, ide nézz!

Tarisznyájába nyúl, és kiemel onnét egy apróka szekeret: négy kereke van, igazi, hanem egy gombnál se nagyobb; igazi a rúdja, a vasalása. Aztán belékotor másodszor, és előhalász egy ökröcskét, akkorát csak, mint a borsszem. Izzó-sárga a színe, mint a napé, homlokán villogó-ragyogó csöpp napocska tündököl, odaállítja a szekér elé, és a tarisznyájába nyúl harmadszorra. Ismét előkerül egy bors-ökröcske. Kék a színe, a homlokán kicsi hold világít.

Akkor azt mondja Marcinak az ősz öregember:

– Fiam, ez a tied! Jó hasznát veszed ennek a két bors-ökröcskének, mert nem játékok, hanem igazi ökröcskék ezek ám, csudálatos ökröcskék, mondhatom. Mindent rájuk bízhatsz, mert megértik, akármit mondasz. De a világ minden kincsét, ha kínálják, akkor se válj meg tőlük.

Néz Marci álmélkodva a két bors-ökröcskére, néz az öregre, de hoppsz! csak nézne, mert az úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Füttyent egyet, s azt mondja:

– Ejha! – Aztán még egyszer azt mondja: – Ejha!

– Hejha! – szólal meg a két bors-ökröcske. – Hejha! Ne csudálkozz, kicsi gazdánk, hanem rakd meg jól a szekeret, mert már igen húzhatnékunk van.

No, még jobban elcsudálkozik Marci. Rak egy ágacskát a szekérre, bírja-e. – Nagyobbat rakj! – szólnak hátra az ökröcskék. Rak nagyobbat. – Szálfákat rakj! – szólnak másodszor. Rakja tovább. – Csak hegyibé, kicsi gazdánk – szólalnak meg harmadszor is a csudálatos ökröcskék –, mert már igen-igen húzhatnékunk van.

Rakja, rakja, azaz csak rakná, mert rakódik magától a csudaszekér, csak úgy recseg-ropog. Azzal csak pattint egyet, s nagy dübörgéssel nekiindul a két csudálatos bors-ökröcske, a kék meg a sárga. Bámul is Marci, és bámul utánuk az erdőn medve, mókus és a sok tarka madár a lomb közt.

Húzzák az ökröcskék, mint a semmit, a szekeret. Erdőből ki, falu útjára rá. Elérnek egy fekete kőkastély elé, hát kinn áll a kastély gazdája. Csak nézi nagy hüledezve a két bors-ökröcskét. Odakiált Marcinak:

– Héj, fiú! Kié ez a két csuda-szerzet?

– Ezek? Az enyémek – mondja Marci.

– Eladod-e őket?

– Nem én!

– Neeeeeeeeeeem?

– Nem! Nem adhatom!

– Akkor addig haza nem eresztelek, míg én a Varjas-erdőm minden fáját ki nem irtod, és a fát az udvaromba be nem hordod!

Azzal nagy dühösen becsapja a kaput. Marci meg csak áll, áll és búsul. De akkor megszólal az a két csudálatos bors-ökröcske:

– Sose búsulj, kicsi gazdánk! Induljunk a Varjas-erdőbe.

Égig érő sűrű az az erdő, a fák tetején varjak laknak.

– Hej! héj! Most mi lesz? – sóhajt Marci.

– Ami lesz, az lesz – feleli a sárga ökröcske. – Csavard le a bal szarvamat, találsz abban egy hosszú kötelet. Azt csomózd a jobb szarvamra, másik végét meg a társaméra. A többit csak bízd ránk.

Úgy is tett Marci. A sárga ökröcske nekirugaszkodik, körbeszaladja a Varjas-erdőt és odaáll a kék társa mellé.

Akkor, reccs! reccs! megindulnak, s húzzák az erdőt a fekete kastély felé. A varjak nagy károgással rebbennek föl az ágak tetején, s ott keringenek fekete felhőben a vonuló erdő fölött.

A fekete kastély elé érnek, kapuján be nem is férnek, átzúdítják a falon a Varjas-erdőt, hogy alig menekül meg a fák alól a kastély ura. Azt mondja neki Marci:

– Ihol van, uram, a Varjas-erdő!

De az csak dúl-fúl mérgesen. Parancsot ad, másodikat, nagyobbat az első parancsnál:

– Héj, kutya kölke! Azt mondom, szántsd föl a Varjas-hegyet, bevesd búzával, arasd le mindjárt, csépeld, őröld meg, s hordd be az udvaromra, hordd be még máma, mielőtt lenyugszik a nap.

Elbúsul Marci, de megböki szarvával az egyik bors-ökröcske; int neki, s indulnak a Varjas-hegy felé.

Ott mit csináljon? Amíg töpreng, töprenkedik, nekiáll a két csudálatos bors-ökröcske – egyik felől a kék ökröcske, másik felől a sárga; szaladnak egyet, s már végig fölszántva a hegyoldal. Fújnak egy nagyot, egy jót szusszantanak, s már szépen nő, növekedik a búza, sarjad a vetés, gyönyörűséges aranykalászba szökken. Nekiáll Marci, neki a kaszával, s aratja. A két ökröcske se tétlen: gyühé, neki, kévébe gyűjtik, ahogy csak győzik. Öröm nézni, ahogy pezseg a munka. Meg-megáll Marci s nézi nagy vidáman, füttyent hozzá:

Két kicsi ökröcske,
héjha!
Kész lesz a munka
még ma!
 

Közben a fekete kastély ura, otthon a fekete kastély pincéjében előre iszik a medve bőrére:

– Ejha! Enyém lesz a két csudálatos bors-ökröcske! Ezt a parancsot ugyan nem teljesíti az a kutya kölök.

Hejha! Ezt biz alig. Mert a nap lebukóban a Varjas-hegyen túl, a másik oldalon meg már kel a hold, de a két bors-ökröcske még csak a dolog felinél tart. Most már mi legyen?

Búsul Marci, de hoppsza! A kék ökröcske szalad, és letaszítja szarvával a holdat, le a Varjas-hegy mögé, a sárga ökröcske is szalad, és szarvával felökleli a napot az ég tetejére.

Aztán kezdődik a cséplés; csépeli, rázza a két csudálatos bors-ökröcske, egyik felől a kék ökröcske, másik felől a sárga; csak ráfújnak nagy fuvintással a búzára, s az nagy kavargással fölfelhőzik a végtelen magasba, onnét pedig egyenest a zsákba, csak tartani kell Marcinak. Egy-kettő, megrakodik jó tetejes magasra a szekér.

Aztán gyühé! s megindul a két kicsi bors-ökröcske a tetejesre rakott szekérrel a fekete kastély felé. Marci pattogtatja az ostorát, de minek? Mennek azok anélkül is veszett-sebesen.

Amikor odaérnek a két kicsi ökröcske nagy dobajjal megáll a kapu előtt. Néznek Marcira, és azt mondja neki az egyik.

– No, most figyelj ide, kicsi gazdánk!

Azzal bődülnek egy nagyot, hogy ég-föld majd összeszakad, s neki a kapunak leszegett fejjel.

Zuhé!

Bedönti a két kicsi ökröcske a kaput, csakúgy szakad szét kapu, kerítés, s a szekér liszttel elárasztják a kastély udvarát.

Hát a fekete kastély ura? Mi csinál?

Menekül ám a kastélytoronyba, s onnét nézi ijedten a lenti kavargást.

Héj!
Uram, ugyan ne félj!
 

– Meghoztam a lisztet, uram – kiált neki a magasba. – Volna-e még valami kívánsága?

– Ördög és pokol! – acsarog a fekete kastély ura. – Ördög és pokol! Hogy azt lássam, ne tégedet!

– Csak ennyi kell? – kérdi tréfásan Marci.

– Ülj fel, jóuram! Meglesz a kívánságod! Semmi az!

Azzal ülteti a fekete kastély urát a szekérre, ülteti hátra, a saroglyába.

Az meg fogódzkodik nagy ijedten; még a bajsza is kétfelé áll.

Átdübörögnek a Varjas-hegyen, fut a két kicsi bors-ökröcske veszettül, meg sem állnak egy szusszanatra. Füttyent csak Marci, füttyent pajkosan, s néz hátra, s nevet a fekete kastély urán, annak ijedező képén, s kétfelé meredő bajszán.

Futnak az ökröcskék, szállnak a szekérrel, szakadékok közt, hegyről hegyre fújtatnak futtában az ökröcskék. Marci füttyöget nekik, a fekete kastély ura meg csak ijedezve fogódzik, hogy le ne essen.

Hipp-hopp! egy-kettő odaérnek. Megállnak nagy dobbantással, csakúgy döndül a föld!

Pokolkapu körül denevérek, pokolkapun vastag-vastag vaspánt, bentről sárga-piros füstfelhők csapnak ki.

– Itt volnánk, uram – kiált Marci. – Itt a pokol!

Kitárul magától a kapu.

De a fekete kastély urának nem akaródzik belépni rajt. Néz Marcira, fogódzik a bors-ökröcskék szarvába, de azok csak fuvintanak egyet, jókorát, s a fekete kastély ura nagy bukfencezéssel bependerül a pokolba. Utána döngve csapódik be a pokolkapu. Marci odaugrik, csett! Gyorsan bereteszeli. Bólogat hozzá a két bors-ökröcske, bólogat hozzá vidáman.

Marci meg füttyent hozzá:

Héj!
Uram, eztán itt élj!
 

Azzal felül a szekérre, megfordul a pokol kapuja előtt, s a két bors-ökröcskének szólni se kell: néz a sárga ökröcske a kékre, néz a kék ökröcske a sárgára, s veszett nagy vágtatással megindulnak hazafelé.

Nos hát! Marci hazaszekerez az anyjához a két csudálatos bors-ökröcskével, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.