Hol volt, hol nem a világon,
tél-túl Hetedhétországon,
volt egy asszony valahol.
Nem volt egyéb jószága,
csak egy lusta macskája,
fekete, mint a pokol.
Fekete volt mindene,
füle-farka fekete,
sűrű fekete a szőre,
a négy lába
meg a háta,
fejebúbja,
hát még a hosszú bajusza;
mint a korom,
mint az éjfél,
feketébb a feketénél.
 
Deli-karcsú macska volt,
csak egy nagy bibéje volt:
torkoskodott őkelme,
belé nyalt-falt mindenbe.
 
Hanem egyszer meggyűlt
a baj,
volt macska-zaj,
volt macska-jaj –
egy szép napon meglesték,
s nyakon csípték őkelmét:
épp a tejet
kortyolgatta,
szája szélét
nyalogatta;
fakanállal hegyibe!
Sipp-supp! csak a fejire!
Rá, hogy meg ne sántuljon,
s többet el ne csábuljon.
Aztán kirakták a szűrét,
szégyenszemre kiseprűzték.
 
A mi macskánk elfutott,
sírva-ríva bujdosott,
de nem jutott messzire,
csak a falu végire;
ott leült a híd mellett,
s megtépázva kesergett.
 
Hanem hopp!
Mi az ott?
Hát egy lompos farkú róka
csücsül a hídon amott.
Lelógatja
bojtos farkát,
nem sejdíti
még a macskát.
Az meg róka farkát látva
beleun a búsulásba,
s lopódzik a híd fele:
elkapja a róka farkát,
s játszadozni kezd vele.
 
Aj, a róka megijed –
sose látott még ilyet!
Róka nem látott még macskát,
macska nem látott még rókát:
róka behúzza a nyakát,
macska felborzolja magát.
Inában a bátorsága,
szól a róka valahára:
„Hogyha meg nem sérteném,
kit tiszteljek önben én?”
 
„Én vagyok a Kacor király!
Meghal, aki utamba áll!”
 
„Milyen király?
Kacor király?
Soha hírét nem hallottam,
pedig eleget bolyogtam.”
 
Fúj a macska vészesen:
„Nem hallottad a nevem?
Mindenkit megregulázok,
akit utamban találok!”
 
Ajjajaj!
Hajjajaj!
Vörös róka csupa jaj.
Szipeg-szepeg a koma,
reszket, mint a kocsonya,
fejet hajt a macskának,
vitéz Kacor királynak,
és meghívja barlangjába
csirkezúzás lakomára.
 
Megy a macska kegyesen
csirkét enni szívesen,
úgy jóllakik,
mint a pap,
iszik is rá,
mint a csap;
örül a nagy uraságnak,
botcsinálta királyságnak.
Végül a jó ebédre
alszik kénye-kedvére;
a róka meg strázsálja
kinn a barlang szájába,
hogy ne háboríthassák
Kacor király nyugalmát.
 
Róka ajtóba kiáll,
benn alszik Kacor király,
mikor egy nyúl
szalad arra,
gyúl a strázsa
nagy haragra:
„Héhó, füles koma te!
Szaladj innen messzire!
Mert Kacor királyom alszik,
s jaj neked, ha megharagszik.
Szaladj,
siess,
ugorj,
fuss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!”
 
Megijed a pici nyúl,
elkotródik jámborul,
jár le-föl az erdőben,
töprenkedik erősen:
„Kacor király,
Kacor király,
ki az a bősz
Kacor király?
Soha hírét nem hallottam,
pedig eleget bolyogtam.”
 
Arra bódorgott a medve,
majd rálépett a fülesre.
Kérdi a nyúl,
hová megyen?
Azt feleli rá a medve:
„Járok egyet a sűrűben.”
 
„Jaj, ne járkálj,
sose mászkálj,
ne a róka barlangjánál,
mert ott Kacor király alszik,
jaj neked, ha megharagszik.
Szaladj,
siess,
ugorj,
fuss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!”
 
Loncsos medve nagyot néz,
eszébe se jut a méz.
„Kacor király,
Kacor király,
ki az a bősz
Kacor király?
Soha hírét nem hallottam,
pedig eleget bolyogtam.”
 
S megy a róka barlangjára,
de megállítja a strázsa:
 
„Héhó, koma, hallod-e!
Szaladj innen messzire!
Mert itt Kacor király alszik,
jaj neked, ha megharagszik.
Szaladj,
siess,
ugorj,
fuss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!”
 
Több se kell a medvének,
szegény árva fejének,
szalad a barlangtól tova,
azt se nézi,
merre-hova,
hát az erdőt körbefutja,
s megint rátalál a nyúlra.
Az egy ordas farkassal,
meg egy félvak varjúval
hányja-veti az ügyet,
hogy az a bősz Kacor király
ki fia-borja lehet.
Egyre csak azt hajtogatják:
soha hírét nem hallották,
de már látni szeretnék,
hogy szemébe tiszteljék.
 
Azt sütik ki végtére,
hogy meghívják ebédre.
 
Varjú röpül követségbe,
megy Kacor király elébe,
de a róka elkapja,
s gyúl éktelen haragra:
„Hallod-e, varjú koma!
Röpülj innen té s tova,
mert itt Kacor király alszik,
jaj neked, ha megharagszik.
Röpülj eszed nélkül, huss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!”
 
„Tudom, tudom, strázsa uram,
nem is mentegetem magam,
kezedben az életem:
a kisnyúl,
a loncsos medve,
meg a farkas küldtek erre,
hogy meghívjam holnap délre
jó ebédre
a hatalmas Kacor királyt,
ahogy illik, rendesen.”
 
„Várj egy kicsit féltérden!
felségét megkérdem.”
 
Azzal bemegyen a róka
Kacor királyhoz egy szóra,
s szalad vissza sebesen.
Köszöni a tisztességet,
s elfogadja az ebédet
Kacor király kegyesen.
 
Viszi a hírt a varjú,
van is mindjárt ujjujú,
felütik a lacikonyhát,
s járják vadul a bolondját,
eszükvesztett vidámak:
áll a kisnyúl szakácsnak,
mert a farka
olyan kurta,
hogy nem ér a tűzbe, nem;
ott süröghet könnyeden.
 
Hát a medve?
Vizet merít.
Hát a farkas?
Nyársat kerít.
Sütnek-főznek Kacor királyt várva,
készülődnek a nagy lakomára.
 
Leves megfő,
hús megsül,
az asztalra egy nagy kancsó
tokaji bor is kerül.
 
Varjú röpül követségbe,
megy Kacor király elébe.
Kérdezgeti az ágról
a strázsáló rókától:
„Jösztök-e már, róka koma?
Készen vár a nagy lakoma!”
„Várjatok még egy kicsit,
őfelsége öltözik,
élesíti körmös mancsát,
pödörinti hosszú bajszát.”
 
Végre indul Kacor király,
róka koma mögéje áll,
Kacor király lassúdan
lépeget nagy gangosan,
félelmesen villog bajsza,
de a varjút szemmel tartja,
az is fél Kacor királytól,
lesi félszemmel az ágról.
 
Kisnyúl,
farkas,
loncsos medve,
várják őket esedezve:
„Milyen szerzet
az a király,
az a híres,
nevezetes,
hatalmas és félelmetes,
rettenetes Kacor király?”
 
Mikor aztán meglátják,
szájukat is eltátják:
„Ott jön! ott jön!
Merre fussak?”
Félsze támad a kisnyúlnak,
tapsifüle lekonyul,
s szalad,
szalad,
szalad,
szalad,
át a hetedik határon,
szalad át a fél világon
féltiben a pici nyúl.
 
Hát a loncsos,
medve koma?
Szalad,
szalad,
szalad,
szalad,
lohol, azt se tudja, hova.
 
Hát a farkas?
Az is elszalad a nyárssal,
el a finom lakomával.
 
Hát a varjú?
Varjú se marad meg magnak –
Csapot-papot odahagynak.
 
Hát ezután mi legyen?
Kacor király mit egyen?
Dúlhat-fúlhat éhesen,
a rókára mérgesen.
Már neki is ugrana,
de hiába
nézdel hátra
Kacor király a strázsára:
eltűnt onnét a koma!
 
Haj, haj,
hajjajaj!
Égzendítő macska-zaj!
„Ebvér! Kutyaháj!” –
kiabál Kacor király.
De hiába kiabál,
se ebvér,
se kutyaháj.
Haj, haj,
mi legyen?
Megyen haza éhesen.
Nem kell már a korona:
otthon várja asszonya.
 
Ott a tej is:
tele tál –
Ejhaj! tüstént nekiáll,
s jóllakik Kacor király.